Tegnap még bíztam benned.

Tegnap még hittem, hogy szavaid érzéseidet közvetítik.

Tegnap még el sem tudtam képzelni, hogy érzelmi éretlenséged gátat szab majd kölcsönös kommunikációnak.

Tegnap még azt gondoltam életünk fonala örökre összefonódik és nem állják útját csomók együtt haladásnak. Most mégis egyre csak bámulom a gubancokat, melyek kioldhatatlannak tűnnek. Több és több lett belőlük, mint kisgombóc nőttek és zabáltak fel mindent. Kacajt, mosolyt, ölelést, vágyat. Fájdalomgócok, melyeket illúzió, hallgatás hizlalt. Melyekről azt gondoltam, sosem nyernek hatalmat.

Ma nem bízom.

Ma nem akarom eljátszani sem.

Ma nem ragaszkodom boldognak hitt percekhez, teljesnek gondolt pillanatokhoz, régi megunt bútorokhoz. Nagy titkok őrzői ők, mint a mi lelkünk is. Titkoké, melyeknek lejárt az idejük, nem rólunk szólnak már, csak régmúlt időkről, elcsomagolásra váró emlékekről. Hozzánk nőttek tagadhatatlan, mégis csupán elmúlt szép idők lenyomatai tartják már ott őket, ahol vannak. Behálózzák testünk, ahogyan a régi bútorok betöltik otthonunk, hogy megállítsák az időt. Hogy elrejtsék a jövő kínálta lehetőségeket, hogy a múltban tartsanak annak vitathatatlan szépségével.  

Holnap nem adom fel az életem a múlt néhány boldog percéért.

Holnap újra bizalmat adok valakinek. De az nem te leszel.